2011 - Japán sodródása

Közös poject Mag Milénával és Szedmák Livivel. Japán sodródása a Taisho-Showa korszakokban.




Elise K. Tipton-Modern Japan: The dark valley

1937: Marco Polo hídi incidens: a lakosság a hátországban nem fordított rá különösebb figyelmet, gondolván, hogy ez is csupán egyike a japán és kínai csapatok súrlódásának.
Az incidenst nem szánta senki a háborút megindító eseménynek. Nem előre, a hadsereg által tervezett eseményről van szó.

A háború korai szakaszában a lakosság és a gazdasági vezetők nem voltak különösebben lelkesek vagy támogatók a kormány céljai felé, ami egy totális háborút kezdett előkészíteni.
A változást Pearl Harbor hozta meg. Innentől már kevés család engedhette meg magának, hogy teljesen kivonuljon az eseményekből.

Spirituális mobilizálás
A kormány számára a nemzet spirituális mozgósítása volt az egyik legfontosabb cél, hogy felkészítse a lakosságot, illetve megszerezze támogatásukat a háborúhoz Kína ellen. Különböző szlogenek: „dolgozz, dolgozz az országért” vagy felhívások a különböző császári leiratok iránti tiszteletre. Ezek a lépések eleinte nem voltak különösebben sikeresek. A legtöbben az ország belső ügyeire fókuszáltak, semmint távoli helyeken zajló eseményekre. Mégis a kampány során, sikerült elérni, hogy az emberekben sokkal jobban tudatosodjanak az ország határán túli események. Ebben fontos szerepet játszott a katonaság. A frontra induló csapatokat ünnepélyesen elbúcsúztatták. Az elessetekről pedig egy egyre népszerűbbé váló kultusz, a hősi halottak kultuszának keretein belül emlékezetek meg. Része volt még a költségek lefaragása is. Kiadások csökkentésére igyekeztek rávenni a lakosságot. Például, próbálták visszaszorítani a luxustermékekre való költést is.

A média egészen Pearl Harborig nem volt effektív ebben a spirituális mobilizálásban. A kormány egyetlen hírügynökséget állított föl, ami biztosította, hogy csak ez lássa el a tömegtájékoztatást a külföldi ügyekkel kapcsolatban. A cenzúrát is hatásosabban tudták alkalmazni. Továbbá a kormány csökkentette a különböző magazinok és újságok számát. A rádió is egyre inkább a propaganda eszköze lett. A szegény falusiak között ingyen is szétosztották. Használták őket az iskolákban is. Emellett az oktatásban új etikai tankönyveket vezettek be, egyre fontosabbá vált a testnevelés és a menetelések is mindennaposakká váltak.
A filmekre is átterjedt a cenzúra. Nem ábrázolhatták a luxust, nőket cigarettázva vagy szórakozóhelyeken és semmi idegen nyelvű szó! Az önfeláldozás témája is mindinkább elterjedt bennük. Legfontosabb feladatuk a filmeknek az volt, hogy a megfelelő, követendő szociális viselkedésnek mintául szolgáljanak. Mindezekkel a lépésekkel közelebb hozták a háborút az emberek otthonaihoz.

Felkészülés a totális háborúra
Az 1936-s Februári incidens után, a bürokraták, főleg a hadseregben, politikai tisztogató lépéseket javasoltak. Gazdasági és adminisztratív reformokat vezettek be, több minisztériumot egybe olvasztottak, a kormány szabályozása a kereskedelemnek, elektromosságnak, üzemanyagnak, stb tovább nőtt. A nemzetközi helyzet tovább erősítette a katonaság pozícióját és növelte befolyásukat a kormányban. Létrehozzák a „császári hatalom megsegítésének pártját” (taisei yokusankai). Ennek célja a lakosság integrálása és mobilizációja az államba. Azonban ezt a „pártot” is beolvasztotta a már létező adminisztratív struktúra és nem is igazán sikerült teljesítenie, amire létrejött. A lakosság politikai integrációja ezen a szervezeten keresztül nem valósult meg, de mivel a népesség nagy része tartozott valamelyik alszervezetéhez, ennek köszönhetően sokkal módszeresebben hozták a háborút közel az emberekhez. Főleg, hogy az emberek kisebb közösségekbe való szervezése nagyon jól működött. 1942-re már 1.300.000 ilyen szomszédsági (v hogy hívom?) egyesület létezett. Ezeknek a feladati közé tartozott a lég és tűzvédelem, bűnmegelőzés, katonák és családjaik iránti megemlékezés és tisztelet, stb. Természetesen az adott körzeten belül.

Háború és a terjeszkedő birodalom
Egyre fontosabb szerepet játszott és nagyobb hangsúlyt kapott a pán-Ázsia idea. Már a század eleje óta létezett, de új erőre kapott, mikor ezt, mint Japán kölességét prezentálták, mint az egyetlen sikeresen modernizálódó nem-európai nemzet. Japán feladata lett, hogy segítse a nem olyan sikeres ázsiaiakat és ezzel indokolta a „szent háborút”: hogy felszabadítja Ázsiát a nyugatiak hatalma alól. Ez különbözött a nyugati imperializmustól, mert az ő céljuk a felszabadítás volt, míg a nyugatiak célja csupán önző érdekekből eredt. Az, hogy Japán azért jogosult az ázsiai országok vezetésére, mert „okosabb és erősebb”, tehát egy morális felsőbbrendűség és tisztaság jellemző rájuk, nem csak az intellektuális rétegre, hanem az átlag népre is jellemző gondolkodás volt.

A japánok azonban nem az ellenséget degradálták. Többnyire nem is említették őket. Például dalokban. Sokkal inkább saját felsőbbrendűségüket vagy értékeiket emelték ki. Természetesen ez a felszabadítás egyértelműen Japánnak kedvezett volna. A nyugati hatalmak elnyomása alól felszabadult ázsiai országok élére Japán került volna. Azokban az országokban, amiket Japán koloniáivá tett (Korea, Tajvan) megkezdte a lakosság eljapánosítását. Igyekeztek megfosztani őket nemzeti identitásuktól, kultúrájuktól, stb és a Japán polgárokká tenni őket. Az asszimiláció természetesen nem működött. (Részben a nemzeti mozgalmak miatt. Részben mert a homogenitásukban és felsőbbrendűségükben annyira hívő japánok sose fogadták volna el, vagy kezelték volna őket japánként.)

USA hadba lépésével nőtt a nyomás Japánon és egyre sürgetőbbé vált a nyersanyag biztosítása, így megindultak Dél-kelet Ázsia felé. Új szlogenek jelentek meg: „Ázsia az Ázsiaiaknak!” és „A világ nyolc sarka egy tető alatt”. A japánok által beindított nacionalista érzelmek Japán legyőzetését is túlélték. Megindultak dél-kelet Ázsiában a nacionalista mozgalmak és harcolni kezdtek saját függetlenségükért. Eleinte a nyugati hatalmak ellen, majd miután rájöttek, hogy Japán sem sokkal jobb náluk, a japánok ellen is. Nyilvánvalóvá vált számukra, hogy a valóság az „Ázsia a japánokért”.
(Pearl Harbor után a Japán birodalom gyors ütemű növekedésnek indult, ez pedig a japánokat is felkészületlenül érte. Nem volt emberük többek között ezeknek a területeknek az irányítására.)
Jellemző volt a „felszabadított” területekre: kenpeitai brutalitása, amerikai filmek és zenék betiltása, cenzúra, diákoknak kötelező japán nyelvoktatás, a japán kultúra és szokások terjesztése a médián keresztül, gyűlések kezdetén meghajlás Tokyo felé, kényszermunka (Indonézia, Malajzia, Burma-rengetegen meghaltak), stb. Hamarosan a dél-kelet ázsiai országok fellázadtak a nyugati elnyomást felváltó japán elnyomás ellen és a Japán birodalom összeomlása után sokan nyerték el függetlenségüket. Fontos azonban: a japánok brutalitása és az őslakosság megalázása nem kérdéses. Azonban az is tény, hogy a nacionalista mozgalmak a japánoknak köszönhetően indultak be és, hogy a japánok a függetlenségük elnyerésében fontos eszközt adtak a kezükbe: megtanították őket hadsereget és adminisztratív szerveket kiépíteni és irányítani.

Élet az otthoni fronton
Spirituális mobilizáció.
Hosszú ideig nem érzékelték a háborút komolyabban.
1941-től azonban nyilvánvalóvá váltak a problémák a termelésben és ellátásban.
Az emberek egyen ruhákat kezdtek hordani. Egyre több ember dolgozott a hadiparban. Minden lehetséges földterületet megműveltek. Megnőtt a nők munkavállalása is.
A növekvő megvonást a pearl harbori támadás sikeressége tudta elfelejtetni egy időre, ahogyan azonban a háborúban beállt a fordulópont, a japánok élete is tovább nehezedett és egyre jobban kimerültek. A végső összecsapásra kezdték felkészíteni az embereket. (Ha kell a puszta kezükkel, de legalább egy amerikait öljenek meg haláluk előtt.) A szövetségesek csak a feltétel nélküli megadást fogadták volna el, de ez a császár és a császári intézmény sorsát kétségessé tette. (A császár és a kokutai pedig a végsőkig védelmezendő volt!)