Az állami shinto létrehozásának és elterjesztésének egyes lépései.
A meiji restaurációval hatalmas változások kezdődtek meg. Szuverenitásuk megőrzésének érdekében Japánnak modern állammá kellett alakulnia. Ennek egyik feltétele a lakosság egységesítése volt. Az eddig nagy autonómiát élvező, egymástól többnyire elszeparáltan élő közösségek helyett egy egységes nemzet megteremtése lett a legsürgősebben elérendő cél. Ennek eszközét egy államvallás és ideológia kialakításában látták meg. Az államvallást azonban nem lehetett a semmiből megteremteni. Már létező szokásokat használtak fel, alakítottak át és intézményesítettek, hogy megfelelőek legyenek az állam céljainak. Ennek alapját, a japánok archaikus hitvilágában, a sintóban találták meg. A sintó, bár évezredek óta jelen van a szigeteken, nem rendelkezett azzal a szereppel, amivel a Meidzsi-kortól kezdve felruházták. A kormány céljainak érdekében alakított sintó az állami sintó.
A buddhizmus és a sintó szétválasztása – shinbutsu bunri
A két vallás szétválasztására 1868-ban a restauráció kezdetén adtak utasítást. Az elgondolás a szétválasztás mögött hasonló volt a császári intézményrendszer visszaállításához. Ugyanúgy, ahogyan a császár is visszakapta az őt megillető hatalmat, mint az ország vezetője, ugyanúgy kell vissza állítani a sintót is, mint ősi császári vallást. A probléma ezzel az volt, hogy a sintónak valójában már nagyon hosszú ideje nem volt kizárólagos szerepe, főleg nem a császári udvarban. A buddhizmust, érkezése után a 6. században, az udvar hamarosan felkarolta és terjedni kezdett. Nagyon jelentős szerepet vívott ki magának. Ennek ellenére nem szorította ki a sintót, mint az ország ősi vallási tradícióját, egymás mellett léteztek. Kölcsönösen elfogadták a másik tanításait, így kiegészültek. Összefonódásuk alkotta évszázadokon át a japánok vallását. Pozícióját azonban nem csak megosztotta a buddhizmussal, hanem annak alárendeltje volt. Templomaik egymás mellé épültek, sőt, gyakran egyazon épületet használták. Ezekben a buddhista szerzetesek státusza magasabb volt, mint a sintó papoké. Az új gondolkodásnak megfelelően célul tűzték ki a sintó idegen hatásoktól való megtisztítását, jelen esetben a buddhizmusétól, hogy így önálló és tisztán japán vallásként tudják prezentálni, amire lehet a császárközpontú állam ideológiáját építeni. Az évszázadok során elfogadottá vált nézetet, ami szerint a kamik a Buddhák és bódhiszattvák egy alacsonyabb megjelenési formái, megfordították és kijelentették, hogy valójában a kamik a felsőbbrendűek. A szétválasztás elrendelésekor elszabadultak az indulatok és fanatikus sintóisták felbecsülhetetlen értékű buddhista ereklyéket és épületeket semmisítettek meg, vagy károsítottak súlyosan. A központi kormány megpróbált szigorúan fellépni és kijelentette a szétválasztás célja nem a buddhizmus eltüntetése. Az ilyen irányú megmozdulások azonban még az 1870-s években is tartottak. Előfordult, hogy szerzetesek feladták vallásukat és beléptek a sintó papság soraiba. A sinbucu bunri egyik legfontosabb hatása a regisztrációs rendszer megváltozása volt. A Tokugava-korszakban kialakított ún. „terauke” rendszer értelmében, mindenkinek kötelessége volt egy buddhista szentélynél regisztrálni, mint hívő. Ez egyrészt hozzásegítette az államot a népesség-nyilvántartáshoz, másrészt a kereszténység visszaszorításában is nagy szerepe volt. A templom regisztráció helyett, bevezették a szentély regisztrációt, azaz az „udzsiko sirabe” rendszert. Ennek értelmében minden hívő születésekor kap egy talizmánt, ami aztán haláláig nála marad, utána vissza kellett szolgáltatni.
Szentélyek
A sintó szentélyekre a nagyfokú önrendelkezés volt jellemző, abban a tekintetben, hogy nem voltak összekötve egy egységes rendszerbe, egy szervezett alatt. Most azonban, a restauráció megindítása után, ezt szükséges volt megváltoztatni a zavartalan adminisztráció érdekében. Megkezdődött a szentélyek besorolása 1868-ban, három nagy csoportba, ami azonban tovább bomlott kisebb kategóriákra. A szentélyek élére pedig az Isze nagyszentélyt helyezték.
A szentélyeket a következő kategóriákba sorolták be:
Császári szentélyek és nemzeti szentélyek, amik a három nagy csoport egyikét alkották, további három kategóriára bomlottak: Nagy, Közép és Kisebb szentélyek. Ezek voltak az ún. kormány szentélyek. Ezeknek a szentélyeknek a papjait közalkalmazottként kategorizálták és fizetést kaptak.
A második csoportot polgári szentélyek. Itt további öt kategóriát különböztetünk meg. Prefekturális, kerületi, városi, falu és besorolatlan szentélyek.
A harmadik nagy kategóriát a különleges szentélyek adta. Ez azokat a szentélyeket jelentette, amiket újonnan alapítottak a háborús halottaknak vagy nemzeti hősöknek. Ilyen szentélyek voltak például a Nikkó Tóshógú, ahova Tokugava Iejaszut temették, vagy, talán a leghíresebb, a Jaszukuni szentély Tokióban.
A papság szerette volna elérni, hogy minden szentély részesüljön anyagi támogatásban, arra hivatkozva, hogy a szentélyek az állami rituálék eszközei. Azonban a szentélyek száma, a sintó karakteréből kifolyólag, rendkívül nagy volt. Nem volt megoldható az összes anyagi támogatása. Emellett a kormány feleslegesnek is ítélt ennyi szentélyt. Az összevonással növelték a szentélyek átláthatóságát és könnyebb volt az ellenőrzésük is. Az állam céljainak elsősorban azok a szentélyek feleltek meg, amik valamilyen módón a nemzeti egységet és hazaszeretetet erősítették a lakosságban, ezért azokat támogatták elsősorban. Ezen keresztül gyakorlatilag beleszólt milyen szentélyekben milyen istent imádjanak. Minél kisebb volt egy szentély, a népességre gyakorolt hatása is annyival csökkent, hiszen ezek többsége kis falvak kicsi szentélyei voltak. Elrendelte a szentélyek összevonását, közösségenként lehetett egy. Ez elsősorban a polgári szentélyeket érintette, azon belül is a besorolatlan szentélyeket. Ez tovább rombolta a sintó eredeti karakterét. Az összevonások olyan súlyosak voltak, hogy 1914-re, az összevonás előtti 201.000 szentélyből, csak 120.000 maradt.
Állami rituálék
A Meidzsi-korszak előtt, a fesztiválok nagyban különböztek egymástól. Minden közösség maga döntött arról mikor mutatott be áldozatot a saját kamijának vagy végzett el egyéb rituálékat a tiszteletére. Azonban volt öt szezonális sintó ünnep, ami gyakorlatilag mindenhol elterjedt a Tokugava-korban. Ezeket az ünnepeket váltották fel tizenhárom állami rituáléval, amiket az új naptáron keresztül próbáltak bevezetni és elterjeszteni az egész lakosság körében, hogy tovább növeljék az egységes nemzet képét Ezek az új ünnepségek a császárhoz és a császári ősökhöz kapcsolódtak eredetileg, de most már az egész nemzet rituáléi lettek.
A rendszert ugyan felállították már az 1870-s években, de még a ’80-s években is sokszor kényszeríteni kellett a lakosságot a részvételre vagy, hogy tűzzék ki a nemzeti lobogót. A változtatások valóban nagy jelentőségűek voltak és sokban megváltoztatták a sintó karakterét, de ez nem azt jelentette, hogy a változás azonnal következett be, vagy hogy teljesen átalakult az eddigi rendszer. A változást itt is a háborúk hozták, amikből Japán győztesen került ki. Ezeknek köszönhetően megnőtt a lakosságban a hazafiasság érzése és nagyobb lett az érdeklődés a nemzet rituáléi iránt. A korban létrejött ünnepek közé sorolható a „Korok fesztiválja” (dzsidai macuri) is, ami Kiotó alapítását ünnepelte. Az ilyen fesztiválok mindig nagy tömegeket vonzottak és népszerűsítették az állami rituálékat. A fesztivál ma is létezik. Ilyenkor a felvonulók beöltöznek a korszakokra jellemző ruhákba és így mutatják be a japán történelmet.
Az egyik legfontosabb ünnep az ún. Kigenszecu, amit február 11-n tartottak. Ekkor ünnepelték a Jamato dinasztia alapítását a legendás Dzsimmu császár által. Ezt a napot tekintették Jinmu trónra lépésének, Kr.e. 660-ban. Később, 1948-ban eltörölték ezt az ünnepnapot, de 1966-ban az „államalapítás napjaként” (kenkoku kinen no hi) újra életbelépett. A neve más, de a tartalom ugyanaz.
Oktatás
A Meidzsi-korszak vezetői korán felismerték, hogy egy egységes rendszeren alapuló tömegoktatás a legjobb módszer az ország gyors modernizálásához és a nemzettudat kialakításához. Az oktatási rendszert viszonylag hamar, az 1870-s évek első felében felállították.
Az oktatásban már a kezdetektől fontos szerepet játszott az erkölcsi nevelés, de a korai Meidzsi-korszak igényeinek megfelelően ekkor még elsősorban az új tudományos ismeretek gyors elsajátítását és magasan képzett szakemberek kiképezését tűzték ki célul. Az ennek megfelelően kihirdetett irányelv értelmében a tudást az egész világon keresni kellett, hogy ez által megerősödhessen az ország. Két évtizeddel később, a Császári Oktatási Ediktum (1890) azonban már egy teljesen más irányvonalat határozott meg. A mértéktelennek tűnő nyugatosodással szemben, ami a hagyományos japán értékek eltűnésével fenyegetett, a konfuciánus erényekre és a sintóra helyezte a hangsúlyt. Az állami sintó az oktatáson keresztül fejtette ki a legnagyobb hatását. Úgy is mondhatjuk, ez volt a sintó papság és a kormány legfőbb csatatere és támogatottságának legfőbb forrása. A kormány megkönnyítette a helyzetüket, mert minden pap, a második legalacsonyabb rangtól felfelé, automatikusan alkalmassá vált arra, hogy iskolákban oktasson. A rendszer számára egyre fontosabbá vált a társadalmi rend megszilárdítása és a támogatásuk megszerzése, a különböző paraszti megmozdulások, politikai merényletek és hatalmi harcok miatt. Úgyhogy előtérbe kerül az ideológiai képzés. A parlament megszavazta, hogy az etikai tankönyvek tartalmát a kormány határozza meg, mivel az ilyen jellegű oktatás az ország moralitásának szemszögéből kulcsfontosságú.
Bár a buddhizmus elvesztette korábbi pozícióját a sintóval szemben, a konfucianizmus, annak ellenére, hogy ugyanolyan idegen eredetű volt, továbbra is erősen képviseltette magát. Ezek ugyanis olyan értékek voltak, amikre építeni lehetett az államot. Az Oktatási Ediktum sintó mítoszokra utalva határozta meg a császár hatalmának forrását, de a hazaszeretet, engedelmesség és a gyermeki tisztelet erényeit a császár iránt, amiket követendőnek nyilvánított az egész nemzet számára, konfuciánus tanításokból ered. A konfuciánus elvek jelenléte nagyon jól mutatja, hogy az állami sintó milyen messzire is került a hagyományos sintó világától. A sintónak különleges helyzete volt. Mivel nem kategorizálták vallásként, szabad utat kapott és erkölcsi oktatás címén, a közoktatás központjában helyezkedett el.
Az ediktum mellett minden iskolában szétosztották a császárról vagy császári párról készült fényképeket. Mind a fényképet, mind az ediktumot gyakorlatilag vallásos tisztelettel övezték, a tanárok felváltva őrizték, mintha az életük függött volna tőle. Az ediktum iránti tisztelet karakterében azért vált sintóvá, mert olyan rituálékkal tisztelegtek előtte, amik eredete kétségkívül sintó. Sintó papok kísérték az iskolába érkezésekor, szentélyszerű dobozban helyezték el, áldozatokat tettek le előtte és mélyen meghajoltak. Bárkit, aki megtagadta, hogy meghajoljon az ediktum és a császár képe előtt, árulónak és hazafiatlannak bélyegeztek meg. Hasonlóan fontos volt az iskolások életében a különböző nemzeti ünnepek is. A diákok és tanárok meghajoltak a császárt ábrázoló fénykép előtt és hosszú életet és egészséget kívántak nekik. A Császári Oktatási Ediktumot felolvasták. Ünnepségek alkalmával beszédeket tartottak az ediktum helyes értelmezéséről, hogy hozzásegítsék a diákságot hazájuk és a császár iránti hűség érzéséhez vagy beszéltek előző császárok nagy tetteiről. Nagy hangsúly került a szentélylátogatásokra és a sintóhoz köthető fesztiválokon való részvételre is. Iskolai kirándulások az Isze nagyszentélyhez vagy a Jaszukuni szentélyhez voltak a legfontosabbak. Részt vettek a háborúba indulók búcsúztatásán vagy az éppen onnan hazatérő katonák tiszteletére rendezett ünnepségeken. Az Oktatási Ediktum az elkövetkező évtizedekre meghatározta az oktatás szellemiségét. Az oktatás mindinkább az állam eszközévé vált a tömegek irányítására és mozgósítására. Emellett egyre inkább nem a tudásszerzés eszközeként gondoltak rá, hanem mint a morálok alakításának módszerére. Japán egyre mélyebbre való sodródása a háborúba, az oktatásban is érzékeltette a hatását. A diákságot már hamar arra okították, hogy a hazáért és a császárért meghalni dicsőség. Bátorították a hadijátékokat, háborús eseményeket felhasználva magyarázták el a történelmet vagy a földrajzot. Hazafias dalokat énekeltek és megtanultak engedelmeskedni a feljebbvalók utasításainak.
A sintó direktíva, majd pedig Japán új alkotmánya azonban komoly változásokat hozott a sintó oktatásban betöltött pozíciójára. Az idáig szentként tisztelt Oktatási Ediktumot és a császár arcképét el kellett távolítani, a tankönyvekből kihúzták a sintó vagy a militarizmussal összeköthető szövegrészeket, megtiltották az iskolai kirándulásokat sintó szentélyekbe.
Források:
Helen Hardacre: Shinto and the state, 23, 27, 84-85, 90, 108 o.
H.Byron Earhart: Japanese religion, 151. o.
Matsumoto Shigeru: Introduction (Religion in Japanese culture), 19. o.
http://eos.kokugakuin.ac.jp/modules/xwords/entry.php?entryID=1110
http://eos.kokugakuin.ac.jp/modules/xwords/entry.php?entryID=1105
John Breen: Conventional wisdom, 76. o.
Conrad Totman: Japán története, 413. o.
Morris Low: Japan on display, 14. o.
Elise K. Tipton: Modern Japan , 75. o
2011. május 14., szombat
2011 - A Yasukuni szentély
Az állam és vallás (elsősorban a shintoval) összefonódása Japánban ma is fontos kérdés. A legproblémásabb ezen belül a Yasukuni szentély Tokyoban. A következő prezentációmban a szentély körüli problémákról szerettem volna képet adni, illetve rámutatni a szentélyen kívüli, de a vallás-állam kapcsolatának szemszögéből fontos problémákra.
2011 - Japán sodródása
Közös poject Mag Milénával és Szedmák Livivel. Japán sodródása a Taisho-Showa korszakokban.
Elise K. Tipton-Modern Japan: The dark valley
1937: Marco Polo hídi incidens: a lakosság a hátországban nem fordított rá különösebb figyelmet, gondolván, hogy ez is csupán egyike a japán és kínai csapatok súrlódásának.
Az incidenst nem szánta senki a háborút megindító eseménynek. Nem előre, a hadsereg által tervezett eseményről van szó.
A háború korai szakaszában a lakosság és a gazdasági vezetők nem voltak különösebben lelkesek vagy támogatók a kormány céljai felé, ami egy totális háborút kezdett előkészíteni.
A változást Pearl Harbor hozta meg. Innentől már kevés család engedhette meg magának, hogy teljesen kivonuljon az eseményekből.
Spirituális mobilizálás
A kormány számára a nemzet spirituális mozgósítása volt az egyik legfontosabb cél, hogy felkészítse a lakosságot, illetve megszerezze támogatásukat a háborúhoz Kína ellen. Különböző szlogenek: „dolgozz, dolgozz az országért” vagy felhívások a különböző császári leiratok iránti tiszteletre. Ezek a lépések eleinte nem voltak különösebben sikeresek. A legtöbben az ország belső ügyeire fókuszáltak, semmint távoli helyeken zajló eseményekre. Mégis a kampány során, sikerült elérni, hogy az emberekben sokkal jobban tudatosodjanak az ország határán túli események. Ebben fontos szerepet játszott a katonaság. A frontra induló csapatokat ünnepélyesen elbúcsúztatták. Az elessetekről pedig egy egyre népszerűbbé váló kultusz, a hősi halottak kultuszának keretein belül emlékezetek meg. Része volt még a költségek lefaragása is. Kiadások csökkentésére igyekeztek rávenni a lakosságot. Például, próbálták visszaszorítani a luxustermékekre való költést is.
A média egészen Pearl Harborig nem volt effektív ebben a spirituális mobilizálásban. A kormány egyetlen hírügynökséget állított föl, ami biztosította, hogy csak ez lássa el a tömegtájékoztatást a külföldi ügyekkel kapcsolatban. A cenzúrát is hatásosabban tudták alkalmazni. Továbbá a kormány csökkentette a különböző magazinok és újságok számát. A rádió is egyre inkább a propaganda eszköze lett. A szegény falusiak között ingyen is szétosztották. Használták őket az iskolákban is. Emellett az oktatásban új etikai tankönyveket vezettek be, egyre fontosabbá vált a testnevelés és a menetelések is mindennaposakká váltak.
A filmekre is átterjedt a cenzúra. Nem ábrázolhatták a luxust, nőket cigarettázva vagy szórakozóhelyeken és semmi idegen nyelvű szó! Az önfeláldozás témája is mindinkább elterjedt bennük. Legfontosabb feladatuk a filmeknek az volt, hogy a megfelelő, követendő szociális viselkedésnek mintául szolgáljanak. Mindezekkel a lépésekkel közelebb hozták a háborút az emberek otthonaihoz.
Felkészülés a totális háborúra
Az 1936-s Februári incidens után, a bürokraták, főleg a hadseregben, politikai tisztogató lépéseket javasoltak. Gazdasági és adminisztratív reformokat vezettek be, több minisztériumot egybe olvasztottak, a kormány szabályozása a kereskedelemnek, elektromosságnak, üzemanyagnak, stb tovább nőtt. A nemzetközi helyzet tovább erősítette a katonaság pozícióját és növelte befolyásukat a kormányban. Létrehozzák a „császári hatalom megsegítésének pártját” (taisei yokusankai). Ennek célja a lakosság integrálása és mobilizációja az államba. Azonban ezt a „pártot” is beolvasztotta a már létező adminisztratív struktúra és nem is igazán sikerült teljesítenie, amire létrejött. A lakosság politikai integrációja ezen a szervezeten keresztül nem valósult meg, de mivel a népesség nagy része tartozott valamelyik alszervezetéhez, ennek köszönhetően sokkal módszeresebben hozták a háborút közel az emberekhez. Főleg, hogy az emberek kisebb közösségekbe való szervezése nagyon jól működött. 1942-re már 1.300.000 ilyen szomszédsági (v hogy hívom?) egyesület létezett. Ezeknek a feladati közé tartozott a lég és tűzvédelem, bűnmegelőzés, katonák és családjaik iránti megemlékezés és tisztelet, stb. Természetesen az adott körzeten belül.
Háború és a terjeszkedő birodalom
Egyre fontosabb szerepet játszott és nagyobb hangsúlyt kapott a pán-Ázsia idea. Már a század eleje óta létezett, de új erőre kapott, mikor ezt, mint Japán kölességét prezentálták, mint az egyetlen sikeresen modernizálódó nem-európai nemzet. Japán feladata lett, hogy segítse a nem olyan sikeres ázsiaiakat és ezzel indokolta a „szent háborút”: hogy felszabadítja Ázsiát a nyugatiak hatalma alól. Ez különbözött a nyugati imperializmustól, mert az ő céljuk a felszabadítás volt, míg a nyugatiak célja csupán önző érdekekből eredt. Az, hogy Japán azért jogosult az ázsiai országok vezetésére, mert „okosabb és erősebb”, tehát egy morális felsőbbrendűség és tisztaság jellemző rájuk, nem csak az intellektuális rétegre, hanem az átlag népre is jellemző gondolkodás volt.
A japánok azonban nem az ellenséget degradálták. Többnyire nem is említették őket. Például dalokban. Sokkal inkább saját felsőbbrendűségüket vagy értékeiket emelték ki. Természetesen ez a felszabadítás egyértelműen Japánnak kedvezett volna. A nyugati hatalmak elnyomása alól felszabadult ázsiai országok élére Japán került volna. Azokban az országokban, amiket Japán koloniáivá tett (Korea, Tajvan) megkezdte a lakosság eljapánosítását. Igyekeztek megfosztani őket nemzeti identitásuktól, kultúrájuktól, stb és a Japán polgárokká tenni őket. Az asszimiláció természetesen nem működött. (Részben a nemzeti mozgalmak miatt. Részben mert a homogenitásukban és felsőbbrendűségükben annyira hívő japánok sose fogadták volna el, vagy kezelték volna őket japánként.)
USA hadba lépésével nőtt a nyomás Japánon és egyre sürgetőbbé vált a nyersanyag biztosítása, így megindultak Dél-kelet Ázsia felé. Új szlogenek jelentek meg: „Ázsia az Ázsiaiaknak!” és „A világ nyolc sarka egy tető alatt”. A japánok által beindított nacionalista érzelmek Japán legyőzetését is túlélték. Megindultak dél-kelet Ázsiában a nacionalista mozgalmak és harcolni kezdtek saját függetlenségükért. Eleinte a nyugati hatalmak ellen, majd miután rájöttek, hogy Japán sem sokkal jobb náluk, a japánok ellen is. Nyilvánvalóvá vált számukra, hogy a valóság az „Ázsia a japánokért”.
(Pearl Harbor után a Japán birodalom gyors ütemű növekedésnek indult, ez pedig a japánokat is felkészületlenül érte. Nem volt emberük többek között ezeknek a területeknek az irányítására.)
Jellemző volt a „felszabadított” területekre: kenpeitai brutalitása, amerikai filmek és zenék betiltása, cenzúra, diákoknak kötelező japán nyelvoktatás, a japán kultúra és szokások terjesztése a médián keresztül, gyűlések kezdetén meghajlás Tokyo felé, kényszermunka (Indonézia, Malajzia, Burma-rengetegen meghaltak), stb. Hamarosan a dél-kelet ázsiai országok fellázadtak a nyugati elnyomást felváltó japán elnyomás ellen és a Japán birodalom összeomlása után sokan nyerték el függetlenségüket. Fontos azonban: a japánok brutalitása és az őslakosság megalázása nem kérdéses. Azonban az is tény, hogy a nacionalista mozgalmak a japánoknak köszönhetően indultak be és, hogy a japánok a függetlenségük elnyerésében fontos eszközt adtak a kezükbe: megtanították őket hadsereget és adminisztratív szerveket kiépíteni és irányítani.
Élet az otthoni fronton
Spirituális mobilizáció.
Hosszú ideig nem érzékelték a háborút komolyabban.
1941-től azonban nyilvánvalóvá váltak a problémák a termelésben és ellátásban.
Az emberek egyen ruhákat kezdtek hordani. Egyre több ember dolgozott a hadiparban. Minden lehetséges földterületet megműveltek. Megnőtt a nők munkavállalása is.
A növekvő megvonást a pearl harbori támadás sikeressége tudta elfelejtetni egy időre, ahogyan azonban a háborúban beállt a fordulópont, a japánok élete is tovább nehezedett és egyre jobban kimerültek. A végső összecsapásra kezdték felkészíteni az embereket. (Ha kell a puszta kezükkel, de legalább egy amerikait öljenek meg haláluk előtt.) A szövetségesek csak a feltétel nélküli megadást fogadták volna el, de ez a császár és a császári intézmény sorsát kétségessé tette. (A császár és a kokutai pedig a végsőkig védelmezendő volt!)
Elise K. Tipton-Modern Japan: The dark valley
1937: Marco Polo hídi incidens: a lakosság a hátországban nem fordított rá különösebb figyelmet, gondolván, hogy ez is csupán egyike a japán és kínai csapatok súrlódásának.
Az incidenst nem szánta senki a háborút megindító eseménynek. Nem előre, a hadsereg által tervezett eseményről van szó.
A háború korai szakaszában a lakosság és a gazdasági vezetők nem voltak különösebben lelkesek vagy támogatók a kormány céljai felé, ami egy totális háborút kezdett előkészíteni.
A változást Pearl Harbor hozta meg. Innentől már kevés család engedhette meg magának, hogy teljesen kivonuljon az eseményekből.
Spirituális mobilizálás
A kormány számára a nemzet spirituális mozgósítása volt az egyik legfontosabb cél, hogy felkészítse a lakosságot, illetve megszerezze támogatásukat a háborúhoz Kína ellen. Különböző szlogenek: „dolgozz, dolgozz az országért” vagy felhívások a különböző császári leiratok iránti tiszteletre. Ezek a lépések eleinte nem voltak különösebben sikeresek. A legtöbben az ország belső ügyeire fókuszáltak, semmint távoli helyeken zajló eseményekre. Mégis a kampány során, sikerült elérni, hogy az emberekben sokkal jobban tudatosodjanak az ország határán túli események. Ebben fontos szerepet játszott a katonaság. A frontra induló csapatokat ünnepélyesen elbúcsúztatták. Az elessetekről pedig egy egyre népszerűbbé váló kultusz, a hősi halottak kultuszának keretein belül emlékezetek meg. Része volt még a költségek lefaragása is. Kiadások csökkentésére igyekeztek rávenni a lakosságot. Például, próbálták visszaszorítani a luxustermékekre való költést is.
A média egészen Pearl Harborig nem volt effektív ebben a spirituális mobilizálásban. A kormány egyetlen hírügynökséget állított föl, ami biztosította, hogy csak ez lássa el a tömegtájékoztatást a külföldi ügyekkel kapcsolatban. A cenzúrát is hatásosabban tudták alkalmazni. Továbbá a kormány csökkentette a különböző magazinok és újságok számát. A rádió is egyre inkább a propaganda eszköze lett. A szegény falusiak között ingyen is szétosztották. Használták őket az iskolákban is. Emellett az oktatásban új etikai tankönyveket vezettek be, egyre fontosabbá vált a testnevelés és a menetelések is mindennaposakká váltak.
A filmekre is átterjedt a cenzúra. Nem ábrázolhatták a luxust, nőket cigarettázva vagy szórakozóhelyeken és semmi idegen nyelvű szó! Az önfeláldozás témája is mindinkább elterjedt bennük. Legfontosabb feladatuk a filmeknek az volt, hogy a megfelelő, követendő szociális viselkedésnek mintául szolgáljanak. Mindezekkel a lépésekkel közelebb hozták a háborút az emberek otthonaihoz.
Felkészülés a totális háborúra
Az 1936-s Februári incidens után, a bürokraták, főleg a hadseregben, politikai tisztogató lépéseket javasoltak. Gazdasági és adminisztratív reformokat vezettek be, több minisztériumot egybe olvasztottak, a kormány szabályozása a kereskedelemnek, elektromosságnak, üzemanyagnak, stb tovább nőtt. A nemzetközi helyzet tovább erősítette a katonaság pozícióját és növelte befolyásukat a kormányban. Létrehozzák a „császári hatalom megsegítésének pártját” (taisei yokusankai). Ennek célja a lakosság integrálása és mobilizációja az államba. Azonban ezt a „pártot” is beolvasztotta a már létező adminisztratív struktúra és nem is igazán sikerült teljesítenie, amire létrejött. A lakosság politikai integrációja ezen a szervezeten keresztül nem valósult meg, de mivel a népesség nagy része tartozott valamelyik alszervezetéhez, ennek köszönhetően sokkal módszeresebben hozták a háborút közel az emberekhez. Főleg, hogy az emberek kisebb közösségekbe való szervezése nagyon jól működött. 1942-re már 1.300.000 ilyen szomszédsági (v hogy hívom?) egyesület létezett. Ezeknek a feladati közé tartozott a lég és tűzvédelem, bűnmegelőzés, katonák és családjaik iránti megemlékezés és tisztelet, stb. Természetesen az adott körzeten belül.
Háború és a terjeszkedő birodalom
Egyre fontosabb szerepet játszott és nagyobb hangsúlyt kapott a pán-Ázsia idea. Már a század eleje óta létezett, de új erőre kapott, mikor ezt, mint Japán kölességét prezentálták, mint az egyetlen sikeresen modernizálódó nem-európai nemzet. Japán feladata lett, hogy segítse a nem olyan sikeres ázsiaiakat és ezzel indokolta a „szent háborút”: hogy felszabadítja Ázsiát a nyugatiak hatalma alól. Ez különbözött a nyugati imperializmustól, mert az ő céljuk a felszabadítás volt, míg a nyugatiak célja csupán önző érdekekből eredt. Az, hogy Japán azért jogosult az ázsiai országok vezetésére, mert „okosabb és erősebb”, tehát egy morális felsőbbrendűség és tisztaság jellemző rájuk, nem csak az intellektuális rétegre, hanem az átlag népre is jellemző gondolkodás volt.
A japánok azonban nem az ellenséget degradálták. Többnyire nem is említették őket. Például dalokban. Sokkal inkább saját felsőbbrendűségüket vagy értékeiket emelték ki. Természetesen ez a felszabadítás egyértelműen Japánnak kedvezett volna. A nyugati hatalmak elnyomása alól felszabadult ázsiai országok élére Japán került volna. Azokban az országokban, amiket Japán koloniáivá tett (Korea, Tajvan) megkezdte a lakosság eljapánosítását. Igyekeztek megfosztani őket nemzeti identitásuktól, kultúrájuktól, stb és a Japán polgárokká tenni őket. Az asszimiláció természetesen nem működött. (Részben a nemzeti mozgalmak miatt. Részben mert a homogenitásukban és felsőbbrendűségükben annyira hívő japánok sose fogadták volna el, vagy kezelték volna őket japánként.)
USA hadba lépésével nőtt a nyomás Japánon és egyre sürgetőbbé vált a nyersanyag biztosítása, így megindultak Dél-kelet Ázsia felé. Új szlogenek jelentek meg: „Ázsia az Ázsiaiaknak!” és „A világ nyolc sarka egy tető alatt”. A japánok által beindított nacionalista érzelmek Japán legyőzetését is túlélték. Megindultak dél-kelet Ázsiában a nacionalista mozgalmak és harcolni kezdtek saját függetlenségükért. Eleinte a nyugati hatalmak ellen, majd miután rájöttek, hogy Japán sem sokkal jobb náluk, a japánok ellen is. Nyilvánvalóvá vált számukra, hogy a valóság az „Ázsia a japánokért”.
(Pearl Harbor után a Japán birodalom gyors ütemű növekedésnek indult, ez pedig a japánokat is felkészületlenül érte. Nem volt emberük többek között ezeknek a területeknek az irányítására.)
Jellemző volt a „felszabadított” területekre: kenpeitai brutalitása, amerikai filmek és zenék betiltása, cenzúra, diákoknak kötelező japán nyelvoktatás, a japán kultúra és szokások terjesztése a médián keresztül, gyűlések kezdetén meghajlás Tokyo felé, kényszermunka (Indonézia, Malajzia, Burma-rengetegen meghaltak), stb. Hamarosan a dél-kelet ázsiai országok fellázadtak a nyugati elnyomást felváltó japán elnyomás ellen és a Japán birodalom összeomlása után sokan nyerték el függetlenségüket. Fontos azonban: a japánok brutalitása és az őslakosság megalázása nem kérdéses. Azonban az is tény, hogy a nacionalista mozgalmak a japánoknak köszönhetően indultak be és, hogy a japánok a függetlenségük elnyerésében fontos eszközt adtak a kezükbe: megtanították őket hadsereget és adminisztratív szerveket kiépíteni és irányítani.
Élet az otthoni fronton
Spirituális mobilizáció.
Hosszú ideig nem érzékelték a háborút komolyabban.
1941-től azonban nyilvánvalóvá váltak a problémák a termelésben és ellátásban.
Az emberek egyen ruhákat kezdtek hordani. Egyre több ember dolgozott a hadiparban. Minden lehetséges földterületet megműveltek. Megnőtt a nők munkavállalása is.
A növekvő megvonást a pearl harbori támadás sikeressége tudta elfelejtetni egy időre, ahogyan azonban a háborúban beállt a fordulópont, a japánok élete is tovább nehezedett és egyre jobban kimerültek. A végső összecsapásra kezdték felkészíteni az embereket. (Ha kell a puszta kezükkel, de legalább egy amerikait öljenek meg haláluk előtt.) A szövetségesek csak a feltétel nélküli megadást fogadták volna el, de ez a császár és a császári intézmény sorsát kétségessé tette. (A császár és a kokutai pedig a végsőkig védelmezendő volt!)
Kutatásmódszertan
Hogy megkönnyítsük a szakdolgozat írást, a kutatásmódszertan óra keretein belül mindenki létrehozott magának egy blogot, ahol vagy a szakdolgozatunkban vagy egy másik témában folyamatosan rögzítettük a munkafolyamatot. Felkerültek kulcsszavak, prezentációk, összefogalások, képek, részeletek az esszéből, stb. Ez a módszer segítette rendszerezni a kutatást és megsürgette a munkát. A csoport tagjai folyamatosan követték egymás blogjait, kommentárjaikkal igyekeztek segíteni a másik munkájában.
A blogom témája 'Hōjō Masako és a Kamakura bakufu kezdeti évei' voltak. A blog pedig a következő címen érhető el: http://umibozuu.blogspot.com/
Prezentáció a munkafolyamatról:
A blogom témája 'Hōjō Masako és a Kamakura bakufu kezdeti évei' voltak. A blog pedig a következő címen érhető el: http://umibozuu.blogspot.com/
Prezentáció a munkafolyamatról:
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)