2011 - Állami shinto

Az állami shinto létrehozásának és elterjesztésének egyes lépései.





A meiji restaurációval hatalmas változások kezdődtek meg. Szuverenitásuk megőrzésének érdekében Japánnak modern állammá kellett alakulnia. Ennek egyik feltétele a lakosság egységesítése volt. Az eddig nagy autonómiát élvező, egymástól többnyire elszeparáltan élő közösségek helyett egy egységes nemzet megteremtése lett a legsürgősebben elérendő cél. Ennek eszközét egy államvallás és ideológia kialakításában látták meg. Az államvallást azonban nem lehetett a semmiből megteremteni. Már létező szokásokat használtak fel, alakítottak át és intézményesítettek, hogy megfelelőek legyenek az állam céljainak. Ennek alapját, a japánok archaikus hitvilágában, a sintóban találták meg. A sintó, bár évezredek óta jelen van a szigeteken, nem rendelkezett azzal a szereppel, amivel a Meidzsi-kortól kezdve felruházták. A kormány céljainak érdekében alakított sintó az állami sintó.

A buddhizmus és a sintó szétválasztása – shinbutsu bunri
A két vallás szétválasztására 1868-ban a restauráció kezdetén adtak utasítást. Az elgondolás a szétválasztás mögött hasonló volt a császári intézményrendszer visszaállításához. Ugyanúgy, ahogyan a császár is visszakapta az őt megillető hatalmat, mint az ország vezetője, ugyanúgy kell vissza állítani a sintót is, mint ősi császári vallást. A probléma ezzel az volt, hogy a sintónak valójában már nagyon hosszú ideje nem volt kizárólagos szerepe, főleg nem a császári udvarban. A buddhizmust, érkezése után a 6. században, az udvar hamarosan felkarolta és terjedni kezdett. Nagyon jelentős szerepet vívott ki magának. Ennek ellenére nem szorította ki a sintót, mint az ország ősi vallási tradícióját, egymás mellett léteztek. Kölcsönösen elfogadták a másik tanításait, így kiegészültek. Összefonódásuk alkotta évszázadokon át a japánok vallását. Pozícióját azonban nem csak megosztotta a buddhizmussal, hanem annak alárendeltje volt. Templomaik egymás mellé épültek, sőt, gyakran egyazon épületet használták. Ezekben a buddhista szerzetesek státusza magasabb volt, mint a sintó papoké. Az új gondolkodásnak megfelelően célul tűzték ki a sintó idegen hatásoktól való megtisztítását, jelen esetben a buddhizmusétól, hogy így önálló és tisztán japán vallásként tudják prezentálni, amire lehet a császárközpontú állam ideológiáját építeni. Az évszázadok során elfogadottá vált nézetet, ami szerint a kamik a Buddhák és bódhiszattvák egy alacsonyabb megjelenési formái, megfordították és kijelentették, hogy valójában a kamik a felsőbbrendűek. A szétválasztás elrendelésekor elszabadultak az indulatok és fanatikus sintóisták felbecsülhetetlen értékű buddhista ereklyéket és épületeket semmisítettek meg, vagy károsítottak súlyosan. A központi kormány megpróbált szigorúan fellépni és kijelentette a szétválasztás célja nem a buddhizmus eltüntetése. Az ilyen irányú megmozdulások azonban még az 1870-s években is tartottak. Előfordult, hogy szerzetesek feladták vallásukat és beléptek a sintó papság soraiba. A sinbucu bunri egyik legfontosabb hatása a regisztrációs rendszer megváltozása volt. A Tokugava-korszakban kialakított ún. „terauke” rendszer értelmében, mindenkinek kötelessége volt egy buddhista szentélynél regisztrálni, mint hívő. Ez egyrészt hozzásegítette az államot a népesség-nyilvántartáshoz, másrészt a kereszténység visszaszorításában is nagy szerepe volt. A templom regisztráció helyett, bevezették a szentély regisztrációt, azaz az „udzsiko sirabe” rendszert. Ennek értelmében minden hívő születésekor kap egy talizmánt, ami aztán haláláig nála marad, utána vissza kellett szolgáltatni.

Szentélyek
A sintó szentélyekre a nagyfokú önrendelkezés volt jellemző, abban a tekintetben, hogy nem voltak összekötve egy egységes rendszerbe, egy szervezett alatt. Most azonban, a restauráció megindítása után, ezt szükséges volt megváltoztatni a zavartalan adminisztráció érdekében. Megkezdődött a szentélyek besorolása 1868-ban, három nagy csoportba, ami azonban tovább bomlott kisebb kategóriákra. A szentélyek élére pedig az Isze nagyszentélyt helyezték.
A szentélyeket a következő kategóriákba sorolták be:
Császári szentélyek és nemzeti szentélyek, amik a három nagy csoport egyikét alkották, további három kategóriára bomlottak: Nagy, Közép és Kisebb szentélyek. Ezek voltak az ún. kormány szentélyek. Ezeknek a szentélyeknek a papjait közalkalmazottként kategorizálták és fizetést kaptak.
A második csoportot polgári szentélyek. Itt további öt kategóriát különböztetünk meg. Prefekturális, kerületi, városi, falu és besorolatlan szentélyek.
A harmadik nagy kategóriát a különleges szentélyek adta. Ez azokat a szentélyeket jelentette, amiket újonnan alapítottak a háborús halottaknak vagy nemzeti hősöknek. Ilyen szentélyek voltak például a Nikkó Tóshógú, ahova Tokugava Iejaszut temették, vagy, talán a leghíresebb, a Jaszukuni szentély Tokióban.

A papság szerette volna elérni, hogy minden szentély részesüljön anyagi támogatásban, arra hivatkozva, hogy a szentélyek az állami rituálék eszközei. Azonban a szentélyek száma, a sintó karakteréből kifolyólag, rendkívül nagy volt. Nem volt megoldható az összes anyagi támogatása. Emellett a kormány feleslegesnek is ítélt ennyi szentélyt. Az összevonással növelték a szentélyek átláthatóságát és könnyebb volt az ellenőrzésük is. Az állam céljainak elsősorban azok a szentélyek feleltek meg, amik valamilyen módón a nemzeti egységet és hazaszeretetet erősítették a lakosságban, ezért azokat támogatták elsősorban. Ezen keresztül gyakorlatilag beleszólt milyen szentélyekben milyen istent imádjanak. Minél kisebb volt egy szentély, a népességre gyakorolt hatása is annyival csökkent, hiszen ezek többsége kis falvak kicsi szentélyei voltak. Elrendelte a szentélyek összevonását, közösségenként lehetett egy. Ez elsősorban a polgári szentélyeket érintette, azon belül is a besorolatlan szentélyeket. Ez tovább rombolta a sintó eredeti karakterét. Az összevonások olyan súlyosak voltak, hogy 1914-re, az összevonás előtti 201.000 szentélyből, csak 120.000 maradt.

Állami rituálék
A Meidzsi-korszak előtt, a fesztiválok nagyban különböztek egymástól. Minden közösség maga döntött arról mikor mutatott be áldozatot a saját kamijának vagy végzett el egyéb rituálékat a tiszteletére. Azonban volt öt szezonális sintó ünnep, ami gyakorlatilag mindenhol elterjedt a Tokugava-korban. Ezeket az ünnepeket váltották fel tizenhárom állami rituáléval, amiket az új naptáron keresztül próbáltak bevezetni és elterjeszteni az egész lakosság körében, hogy tovább növeljék az egységes nemzet képét Ezek az új ünnepségek a császárhoz és a császári ősökhöz kapcsolódtak eredetileg, de most már az egész nemzet rituáléi lettek.
A rendszert ugyan felállították már az 1870-s években, de még a ’80-s években is sokszor kényszeríteni kellett a lakosságot a részvételre vagy, hogy tűzzék ki a nemzeti lobogót. A változtatások valóban nagy jelentőségűek voltak és sokban megváltoztatták a sintó karakterét, de ez nem azt jelentette, hogy a változás azonnal következett be, vagy hogy teljesen átalakult az eddigi rendszer. A változást itt is a háborúk hozták, amikből Japán győztesen került ki. Ezeknek köszönhetően megnőtt a lakosságban a hazafiasság érzése és nagyobb lett az érdeklődés a nemzet rituáléi iránt. A korban létrejött ünnepek közé sorolható a „Korok fesztiválja” (dzsidai macuri) is, ami Kiotó alapítását ünnepelte. Az ilyen fesztiválok mindig nagy tömegeket vonzottak és népszerűsítették az állami rituálékat. A fesztivál ma is létezik. Ilyenkor a felvonulók beöltöznek a korszakokra jellemző ruhákba és így mutatják be a japán történelmet.
Az egyik legfontosabb ünnep az ún. Kigenszecu, amit február 11-n tartottak. Ekkor ünnepelték a Jamato dinasztia alapítását a legendás Dzsimmu császár által. Ezt a napot tekintették Jinmu trónra lépésének, Kr.e. 660-ban. Később, 1948-ban eltörölték ezt az ünnepnapot, de 1966-ban az „államalapítás napjaként” (kenkoku kinen no hi) újra életbelépett. A neve más, de a tartalom ugyanaz.

Oktatás
A Meidzsi-korszak vezetői korán felismerték, hogy egy egységes rendszeren alapuló tömegoktatás a legjobb módszer az ország gyors modernizálásához és a nemzettudat kialakításához. Az oktatási rendszert viszonylag hamar, az 1870-s évek első felében felállították.
Az oktatásban már a kezdetektől fontos szerepet játszott az erkölcsi nevelés, de a korai Meidzsi-korszak igényeinek megfelelően ekkor még elsősorban az új tudományos ismeretek gyors elsajátítását és magasan képzett szakemberek kiképezését tűzték ki célul. Az ennek megfelelően kihirdetett irányelv értelmében a tudást az egész világon keresni kellett, hogy ez által megerősödhessen az ország. Két évtizeddel később, a Császári Oktatási Ediktum (1890) azonban már egy teljesen más irányvonalat határozott meg. A mértéktelennek tűnő nyugatosodással szemben, ami a hagyományos japán értékek eltűnésével fenyegetett, a konfuciánus erényekre és a sintóra helyezte a hangsúlyt. Az állami sintó az oktatáson keresztül fejtette ki a legnagyobb hatását. Úgy is mondhatjuk, ez volt a sintó papság és a kormány legfőbb csatatere és támogatottságának legfőbb forrása. A kormány megkönnyítette a helyzetüket, mert minden pap, a második legalacsonyabb rangtól felfelé, automatikusan alkalmassá vált arra, hogy iskolákban oktasson. A rendszer számára egyre fontosabbá vált a társadalmi rend megszilárdítása és a támogatásuk megszerzése, a különböző paraszti megmozdulások, politikai merényletek és hatalmi harcok miatt. Úgyhogy előtérbe kerül az ideológiai képzés. A parlament megszavazta, hogy az etikai tankönyvek tartalmát a kormány határozza meg, mivel az ilyen jellegű oktatás az ország moralitásának szemszögéből kulcsfontosságú.
Bár a buddhizmus elvesztette korábbi pozícióját a sintóval szemben, a konfucianizmus, annak ellenére, hogy ugyanolyan idegen eredetű volt, továbbra is erősen képviseltette magát. Ezek ugyanis olyan értékek voltak, amikre építeni lehetett az államot. Az Oktatási Ediktum sintó mítoszokra utalva határozta meg a császár hatalmának forrását, de a hazaszeretet, engedelmesség és a gyermeki tisztelet erényeit a császár iránt, amiket követendőnek nyilvánított az egész nemzet számára, konfuciánus tanításokból ered. A konfuciánus elvek jelenléte nagyon jól mutatja, hogy az állami sintó milyen messzire is került a hagyományos sintó világától. A sintónak különleges helyzete volt. Mivel nem kategorizálták vallásként, szabad utat kapott és erkölcsi oktatás címén, a közoktatás központjában helyezkedett el.
Az ediktum mellett minden iskolában szétosztották a császárról vagy császári párról készült fényképeket. Mind a fényképet, mind az ediktumot gyakorlatilag vallásos tisztelettel övezték, a tanárok felváltva őrizték, mintha az életük függött volna tőle. Az ediktum iránti tisztelet karakterében azért vált sintóvá, mert olyan rituálékkal tisztelegtek előtte, amik eredete kétségkívül sintó. Sintó papok kísérték az iskolába érkezésekor, szentélyszerű dobozban helyezték el, áldozatokat tettek le előtte és mélyen meghajoltak. Bárkit, aki megtagadta, hogy meghajoljon az ediktum és a császár képe előtt, árulónak és hazafiatlannak bélyegeztek meg. Hasonlóan fontos volt az iskolások életében a különböző nemzeti ünnepek is. A diákok és tanárok meghajoltak a császárt ábrázoló fénykép előtt és hosszú életet és egészséget kívántak nekik. A Császári Oktatási Ediktumot felolvasták. Ünnepségek alkalmával beszédeket tartottak az ediktum helyes értelmezéséről, hogy hozzásegítsék a diákságot hazájuk és a császár iránti hűség érzéséhez vagy beszéltek előző császárok nagy tetteiről. Nagy hangsúly került a szentélylátogatásokra és a sintóhoz köthető fesztiválokon való részvételre is. Iskolai kirándulások az Isze nagyszentélyhez vagy a Jaszukuni szentélyhez voltak a legfontosabbak. Részt vettek a háborúba indulók búcsúztatásán vagy az éppen onnan hazatérő katonák tiszteletére rendezett ünnepségeken. Az Oktatási Ediktum az elkövetkező évtizedekre meghatározta az oktatás szellemiségét. Az oktatás mindinkább az állam eszközévé vált a tömegek irányítására és mozgósítására. Emellett egyre inkább nem a tudásszerzés eszközeként gondoltak rá, hanem mint a morálok alakításának módszerére. Japán egyre mélyebbre való sodródása a háborúba, az oktatásban is érzékeltette a hatását. A diákságot már hamar arra okították, hogy a hazáért és a császárért meghalni dicsőség. Bátorították a hadijátékokat, háborús eseményeket felhasználva magyarázták el a történelmet vagy a földrajzot. Hazafias dalokat énekeltek és megtanultak engedelmeskedni a feljebbvalók utasításainak.
A sintó direktíva, majd pedig Japán új alkotmánya azonban komoly változásokat hozott a sintó oktatásban betöltött pozíciójára. Az idáig szentként tisztelt Oktatási Ediktumot és a császár arcképét el kellett távolítani, a tankönyvekből kihúzták a sintó vagy a militarizmussal összeköthető szövegrészeket, megtiltották az iskolai kirándulásokat sintó szentélyekbe.

Források:
Helen Hardacre: Shinto and the state, 23, 27, 84-85, 90, 108 o.
H.Byron Earhart: Japanese religion, 151. o.
Matsumoto Shigeru: Introduction (Religion in Japanese culture), 19. o.
http://eos.kokugakuin.ac.jp/modules/xwords/entry.php?entryID=1110
http://eos.kokugakuin.ac.jp/modules/xwords/entry.php?entryID=1105
John Breen: Conventional wisdom, 76. o.
Conrad Totman: Japán története, 413. o.
Morris Low: Japan on display, 14. o.
Elise K. Tipton: Modern Japan , 75. o